Fontos! Most ne kattints ide!

Életrajz

1823. január 1-jén született Kiskőrösön. Apja Petrovics István.mészárosmester, anyja Hrúz Mária. Két évvel később a család Kiskunfélegyházára költözött. Petőfi tizenöt évesen kénytelen volt otthagyni iskoláját, a selmeci líceumot, s megismerkedett a nélkülözéssel és a nyomorral. Színházi „mindenes” Pesten, házitanító, majd katonának csap fel Sopronban. Leszerelése után nyugtalan vándorút következett, majd 1841 októberében fölvették a pápai kollégiumba rendes tanulónak. Itt ismerkedett meg Jókai Mórral.

Az 1842-es év hozta meg első jelentősebb irodalmi sikerét: az Athenaeum c.  szép- irodalmi és tudományos folyóiratban megjelent A borozó című költeménye. 1842 novemberében vándorszínésznek szegődött. Így került Debrecenbe is, ahol Pákh Albert próbált segíteni a legnagyobb nyomorban szenvedő, beteg Petőfin. Mintegy hetven nyolcvan költeményt írt, és 1844 februárjában gyalog vágott neki a pesti útnak, hogy műveinek kiadót találjon.

Pesten Vörösmarty Mihály vette pártfogásába, s az ő ajánlása nyomán vállalta a Nemzeti Kör a versek kiadását. Bajza és Vörösmarty közbenjárására Vahot Imre a megújuló  Pesti Divatlaphoz segédszerkesztőnek hívta Petőfit. 1844 áprilisától júniusáig szüleinél tölti az időt, Dunavecsén. Olyan versek őrzik ennek emlékét, mint az Egy estém otthon és az István öcsémhez. A költő ekkor mondott végleg búcsút a színészetnek, s elfoglalta állását a lapnál. Költői pályájának talán legtermékenyebb időszaka következett. Petőfi sikere A helység kalapácsa publikálásáig osztatlan volt. A közönségízlés megváltozásának, a népköltészet gyűjtésének és megbecsülésének is köszönhető, hogy Petőfi népies helyzetdalainak és életképeinek (mint A szerelem, a szerelem, 1843, Megy a juhász szamáron, 1844) nagy sikere volt. Csak amikor eltért ezektől a normáktól (először épp A helység kalapácsában), akkor kapott élesen elutasító kritikákat. 1845 márciusában kilépett a Pesti Divatlap szerkesztőségéből. Mint külső munkatárs továbbra is kötelezte magát arra, hogy verseit egyedül itt jelenteti meg.

A nagyszerű kezdet után időleges visszaesés következett: az 1845-ös év az útkeresés, a kísérletezés időszaka. Jóllehet egyik legtökéletesebb népdalát (Fa leszek, ha...) és legszebb románcos életképét (A négyökrös szekér) írta ekkor, műveinek többségében   az inkább zsengéire jellemző   szentimentális-biedermeier hang válik uralkodóvá. Ebben meghatározó szerepet játszott eltökélt szerelemvágya is. Írói kudarcok is érték ekkoriban. A Felhők c. ciklusa megújítja költészetét. Az 1848 májusában írt episztola, a Levél Várady Antalhoz már jelzi eltökélt szándékát, hogy leszámoljon kétségbeesésével. Úgy látja, a rabságukat levetni akaró népek ügyét kell szolgálnia.

Összes költeményeinek első kötete 1847. március 15-én jelent meg, és egy év sem telt el az újabb, két kötetre bővülő kiadásig. Versei elé mottónak a következő sorokat írta: „Szabadság, szerelem! / E kettő kell nekem. / Szerelmemért föláldozom / Az életet, / Szabadságért föláldozom / Szerelmemet.”  1846 márciusában megszervezte a Tízek Társaságát, a hozzá hasonló gondolkozású fiatal írók érdekszövetségét. Tagja volt Petőfi mellett Jókai Mór, Tompa Mihály, Degré Alajos, Obernyik Károly, Pálffy Albert, Bérczy Károly, Pákh Albert, Lisznyai Kálmán és Kerényi Frigyes. Petőfi költészeti forradalma ebben az időszakban tágult politikai forradalmisággá; a népélet jellegzetes helyzetei, alakjai és tájai felmutatása után most már a nép politikai felemelésének dalnoka kívánt lenni (A nép 1846, A XIX. század költői 1847, A nép nevében 1847). A forradalmi távlat új jelentést adott a népiességnek. Petőfi fegyvertársának tekintette Arany Jánost, barátságukból a magyar irodalom legszebb költői levelezése született.

Az 1846-os év más szempontból is fordulatot hozott Petőfi életében. Erdélyi utazása során, a megyebálon megismerkedett Szendrey Júliával. 1847 májusában. Megismerkedésük 1. évfordulóján, szeptember 8-án megtartották az esküvőt. A mézesheteket az ellenzéki gróf, Teleki Sándor (Petőfi egyetlen arisztokrata barátja) koltói kastélyában töltötték. Nagy versek sora őrzi Koltó emlékét (Beszél a fákkal a bús őszi szél..., Szeptember végén, Elértem, amit ember érhet el...). Útba ejtve Szalontán Arany Jánosékat, novemberben Pestre érkezett az ifjú pár. Itt a köznapok ritmusából csak a januári olasz, majd a februári párizsi forradalom híre lendítette ki a költőt.

1848. március 15-ike a pesti forradalom s egyszersmind Petőfi napja. A márciusi ifjak vezéreként az események egyik főszereplője. A 12 pont mellett a Nemzeti dal a népakarat legfontosabb kifejezője. A költő forradalom-jövendölése megvalósulni látszott, s ő  egy népmozgalom élére került. A nevezetes nap eseményeit prózában is, versben is megörökítette. A pillanat mámorában jogos büszkeséggel vetette papírra: „Nagyapáink és apáink, / Míg egy század elhaladt, / Nem tevének annyit mint mink / Huszonnégy óra alatt.” S e sorok is, mint a nap valamennyi történése, utóbb elfoglalták helyüket a nemzeti legendáriumban.

Petőfi életének utolsó másfél évét mintha csak egy végzetdráma szerzője írta volna: 1848. március 15-től, a győzelem és a dicsőség tetőpontjától 1849. július 31-ig, a végső segesvári katasztrófáig egyetlen hatalmas ívű zuhanásnak tűnik fel pályája. Hamar rá kellett ébrednie, hogy az ő időszámítása más tempót követ, mint az országé.

Március 15-én egy pillanatra maguk mögött érezhették a közvéleményt, nézeteik radikalizmusa azonban hamarosan elszigetelte őket. Petőfi népszerűsége rohamosan csökkent, s júniusban mint képviselőjelölt csúfos vereséget szenvedett. Úgy látta, a kormány erélytelensége az elért vívmányok elvesztését fogja eredményezni. A szeptemberi események, Jellasič támadása és az, hogy a kormány az egyezkedés lehetőségeit kereste Béccsel, Petőfit látszottak igazolni. Szeptember 16-án megfogalmazta az Egyenlőségi Társulat mozgósító kiáltványát, majd kezdetét vette katonai szolgálata. Júlia gyereket vár, december 15-én meg is születik fiúk, Zoltán. A forradalmár költő Bemben találta meg a maga forradalmi hadvezérét. Bem azonnal segédtisztjévé nevezi ki, később őrnaggyá lépteti elő. 1849 tavaszán gondjai ismét megszaporodnak: előbb szüleit temeti el, majd családja nyomorúságos helyzetén próbál segíteni. Szabadságot kér, a rangjáról is lemond. Az orosz beavatkozás hírére csatlakozik ismét Bem hadseregéhez. A legmegfelelőbb pillanatban ahhoz, hogy július 31-én életét áldozza a Segesvár melletti fehéregyházi csatában.

A rendkívül érzékeny és már korán önállóságra kényszerülő fiatalember maga választotta magyarságát is, művészi hivatását is. Különösen szerencsés pillanatban lépett fel. A reformkorban alakultak ki tulajdonképpen a folyamatos irodalmi élet keretei; a „korlátlan lehetőségek” ideje volt ez, amikor a szépliteratúra tájékozódási és vonzási köre kicsi és könnyen áttekinthető volt. A hazai nyelv és irodalom művelése nem csupán kulturális ügynek, hanem hazafias tettnek számított. A klasszicista ízlés uralmát megtörő romantikus áramlatok rohamosan növekvő társadalmi-politikai érdeklődést tudhattak maguk mögött; a népiesség pedig viszonylag széles társadalmi-irodalmi mozgalom volt, amely Petőfit országos szinten tette ismertté és népszerűvé.

vissza az elejére

Pályakezdése

Zsengéi még az érzékenység kora magyar költőinek, a fiatal Kölcseynek s még inkább Bajza Józsefnek szemléletét és kifejezéskincsét mutatják. A népi hangvételre Petőfi meglepően gyorsan talált rá. Korai bordalainak hetyke, tréfás a hangneme, nyelvhasználata szándékosan köznapi, egyszerű. Időmértékes népdala a Távolból című (1843), de ezt még önmaga is sikertelennek ítélte.

Korai pályaszakaszának legfontosabb költői újításait népdalaiban és népies zsánerképeiben ismerhetjük fel. Valamennyi bordala helyzetdal; a Szomjas ember tünődése című verse (1844) egy részeg ember monológja, hatásosan adva vissza meg-megbicsakló logikáját és előadásmódját. (Ezzel később A helység kalapácsa és Az apostol lapjain is találkozunk.) Olykor anekdotát is felhasznál, mint A tintásüveg és a Csokonai című versekben (mindkettő 1844-es).  Korai pályaszakaszában Petőfi még nem tisztán lírikus, hanem az epico-lírikus kevert hangnem költője.

Egyik első sikeres helyzetdala a Befordúltam a konyhára (1843), melyet hamar megzenésítettek. Hasonlóképp híres helyzetdala a Megy a juhász szamáron... (1844). Petőfi népdalaiban gyakori az életképszerű elem (pl. A szerelem, a szerelem..., 1843, A csaplárné a betyárt szerette..., 1844), de számos példa van a „tiszta” változatra is, ahol nem találunk ilyet (Fa leszek, ha... , 1845).

Bár később is írt népdalokat (egyik legsikerültebb zsánerdala, a Falu végén kurta kocsma... 1847 augusztusában született), népdalköltészetének kiteljesedése és virágzása első pályaszakaszára esik.

Petőfi lírájában az elbeszélő elem lassú háttérbe szorulását lehet megfigyelni. Sokan vélekednek úgy, hogy legjobb költeményeit a leírásban alkotta. Első és sokáig egyetlen költői leírása Az alföld (1844).

Beérkezése

Az 1844-es év Petőfi első nagy irodalmi sikereinek esztendeje. Rendkívül gyors költői fejlődésének jele, hogy már ekkor több irányban próbál tájékozódni, s a pályakezdését betetőző két hosszabb elbeszélő költeményében, A helység kalapácsában (1844) és a János vitézben (1844) is újfajta megoldásokkal kísérletezik.

Ars poeticájának alakulása

A kisdiák Petőfi Gvadányi, Csokonai és Vörösmarty versein nőtt fel, majd megismerkedett Schiller, Lenau és Heine műveivel. Költői pályája részben Eötvös József, Kölcsey Ferenc és Bajza József hatása alatt indult. Az Úti levelek -ben (1847) Shakespeare mellett Byron, Shelley, Béranger, illetve Dickens és Dumas műveiért lelkesedik, fenntartásokkal szól George Sand-ról és igen kritikusan nyilatkozik Goethéről. Magyar kortársait ismerte és olvasta.

Aligha kétséges, hogy Petőfi számára a népköltészethez fordulás is, a heinei poentírozás követése is a természetesség és az őszinteség jegyében történt. Összes verseinek 1847-es kiadásához írt előszavában álszentnek mondja a világot, amelynek ellenében daccal vállalja: „Hogysem tíz barátot szerezzek képmutatással, inkább szerzek őszinteségemmel száz ellenséget. Oh előttem nagybecsű az őszinteség, mert ez jó angyalom ajándéka; bölcsőmbe tette pólyának, s én elviszem koporsómba szemfedőnek.”

A természetesség védelmében vitázva írta A természet vadvirága című ars poeticáját (1844). A mintegy másfél évvel későbbi, s lényegesen kiegyensúlyozottabb lélekállapotban keletkezett Dalaim (1846. április) szerint is az alkotás legalább annyira természeti, mint amennyire lelki jelenség.

A népiesség irodalmi programja politikai mellékjelentéssel is rendelkezik. A költőnek nagy szerepe volt a népköltészet elismertetésében. Az iskolától független tehetség hangsúlyozása is (A természet vadvirága, 1844, Arany Jánoshoz, 1847) részben szociális indítékú.

Válságkorszaka

Az üstökösszerű indulást szükségszerűen követte az átmeneti megfáradás. A korai versek között még sok a didaktikus epigramma és a tisztán epikus költemény. A későbbiekben nemcsak az elbeszélő költeményt, hanem az epigrammát is közel vitte a lírához. A helyzetdal és az életkép személyesebbé válik, s a retorikus szerkesztést (az ismétlést, a csattanót és a fokozást) egyre inkább metaforikus váltja fel. A Szerelem gyöngyei ciklus (1845) még életművének retorizált rétegéhez tartozik. Ehhez az alapvetően klasszicista szemlélethez képest először az 1846 áprilisában megjelentetett Felhők című ciklusban sikerült továbblépnie.

A Felhők ciklust úgy tartjuk számon, mint Petőfi válságkorszakának legjellemzőbb és legjelentősebb teljesítményét. Szerepe volt a ciklus megírásában a költő művészi elégedetlenségének, új utakat kereső szándékának és a történelmi tanulmányai nyomán fölmerülő kételyeinek, valamint a szerelmi és egyéb kudarcainak.

Költészete 1846-47-ben

A válságkorszak lezárultával lázas tevékenységvágy fogja el (ennek első híradásai: Sors, nyiss nekem tért..., Dalaim, mindkettő 1846. április, Levél Várady Antalhoz, 1846. május). Új, elveikben szilárd, meg nem alkuvó magatartásra szólít fel (Ha férfi vagy, légy férfi..., 1847), a magyarság elmaradottságát kíméletlenül ostorozza (Pató Pál úr 1847) és a magyarság hajdani nagyságának helyreállítását tartja fontosnak (Magyar vagyok, 1847).

Petőfi költészeti forradalma politikai forradalmisággá tágul: a népélet jellegzetes helyzetei, alakjai és tájai felmutatása mellett most már a nép politikai felemelkedésének is dalnoka kíván lenni (A nép, 1846. június augusztus, A XIX. század költői, 1847. január, A nép nevében, 1847. március). A forradalmi távlat új jelentést ad a népiességnek. Petőfi igen pontosan fogalmazza meg az új költői programot (a Toldin föllelkesülve) Arany Jánoshoz írt levelében: „Ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék, s ez a század föladata, ezt kivívni célja minden nemes kebelnek, ki megsokalta már látni, mint mártírkodnak milliók, hogy egy pár ezren henyélhessenek és élvezzenek. Égbe a népet, pokolba az arisztokráciát!”  E pályaszakasz két legjelentősebb vonulatát a forradalmi jövendölés-versek (pl. Egy gondolat bánt engemet..., 1846, vagy A XIX. század költői, 1847) és a feleségéhez írt Júlia-versek (pl. Szeptember végén, 1847) adják.

Forradalmi látomásköltészete

Petőfi politikai jövendölést tartalmazó verseinek sorát a Várady Antalhoz írt költői levél nyitja meg 1846-ban. Verseiben, mint az Egy gondolat bánt engemet... (1846. december), vagy A XIX. század költői (1847. január) és Az itélet (1847. április?) címűekben   nemcsak a látnoki gesztus jelenik meg, hanem a látomás is. Politikai jelentésük nyilvánvaló: a szabad és boldog jövő megteremtésére mozgósítanak. Alapvető szemléleti elemeik a következők: 1. a világszabadság (Egy gondolat bánt engemet...), 2. a jók és a gonoszak harca (Világosságot!, Az itélet), 3. a világot megtisztító vérözön (Levél Várady Antalhoz, Az itélet), s végül 4. az eljövendő Kánaán (A XIX. század költői, de utalásszerűen a többiben is).

Jelentékeny hatással volt rá a felvilágosodás eszmevilága, annak is a Rousseau-tól eredő, radikálisan demokrata kispolgári irányzata. (Az önéletrajzi elemekkel teleszőtt nagy művében, Az apostolban is egyedül Rousseau neve fordul elő.) Innen ered az egyenlőség és testvériség kultusza, s az a gondolat is, hogy az emberi cselekvés végcélja a boldogság elérése, és ehhez képest a szabadság is eszköznek számít (Az apostol). A forradalmi látomásköltészet Petőfi művészi világképének jelentős átalakulását mutatja: az emberi lét statikus felfogásától annak dinamikus értelmezéséhez, a múltra figyelő elégiától a jövőre hivatkozó apokaliptikus látomáshoz. A látomás és a látnok-szerep a szó legsajátabb értelmében költészet és költői feladat. Petőfi látomásköltészetében egyszerre jelenik meg az időtlen és az eszményi jövő, a bemutatás és a felszólítás gesztusa. Különösen szembetűnő ez A XIX. század költői című versében, amely a forradalmi próféciát ars poeticává emeli, s általános követelményként állítja valamennyi kortárs költő elé.

Júlia-versek

A Júlia-szerelem históriájának tréfás-büszke előadását olvashatjuk Petőfi Úti leveleiben is. A Júliához írt szerelmes versek műfaji és hangulati szempontból nem egységesek: közöttük több népdal (pl: Reszket a bokor, mert..., 1846 november), helyzetdal ( pl: Birom végre Juliskámat..., 1847. május) retorizált monológ található ( pl: Elértem, amit ember érhet el..., 1847. október). Fölerősödik a korai verseket is jellemző érzelmes hang. A Júlia-versek többségében a jelen látszik eszményinek, a költői én-t a megelégedés, a révbejutás érzete tölti el (Egykor és most!, Csendes élet, mindkettő 1847. október).

A forradalmi látomásköltészethez képest egyszerűbb létértelmezés jellemzi a Júlia-verseket, de ettől még aligha tagadható esztétikai értékük, mint a Szeptember végén (1847. szeptember) című költemény esetében, amely az Egy gondolat bánt engemet... mellett Petőfi legismertebb versei közül való.

A bensőséges családi idillt verseiben ellenpontozza a szabadság, a nemzeti sors és az emberiség jövőjének tematikája (Beszél a fákkal a bús őszi szél..., 1847. szeptember, Elértem, amit ember érhet el..., október, Félálomban..., 1848. január). A szerelem nagyságát azzal is érzékelteti, hogy a méltó szavak megtalálását feladatnak mutatja (Minek nevezzelek?, 1848. január).

A Beszél a fákkal a bús őszi szél... éppúgy sorolható a jövendölés-versek, mint a Júlia-versek közé.

Kései tájköltészete

1847-48 fordulóján Petőfi több bensőséges idillt írt (Csendes tenger rónaságán..., 1847. december, A téli esték, 1848. január). Ezekben a verseiben az otthon melegét az ajtón kívüli, zord téli világgal szembesíti, s a kettő feszültségét állítja a  középpontba. Hasonló ellentétet tükröz  A puszta, télen (1848) című vers beszédhelyzete is.

A jelképteremtés már korai tájleíró költeményének,  Az alföldnek (1844) is sajátja volt. Hasonló szerepet kap a táj a Kis-Kunság című versben (1848. július?) is. Szülőföldje dicséretének szánta. Petőfi már tudta, hogy gyermeke fog születni, s abban a hiszemben van, hogy megválasztásával  közvetlen befolyása lesz a politikai életre. Lélektani szempontból a Kis-Kunságnak Az apostol az ellentettje: Szilveszter története már a kudarc átélését feltételezi. A választás végül nem váltotta be a költő reményeit.

A Tisza (1847. február) költője a látvány szépségét nem tartja egészen leírhatónak: „Oh természet, oh dicső természet! / Mely nyelv merne versenyezni véled?” A puszta, télen beszélője viszont a nem láthatót, a hiányzót írja le. A Kis-Kunságban a meglevő tárul a szemünk elé. A romantikus költészet nagy témájához nyúlt, azt érzékelteti, hogyan mutatkozik meg a végtelen a végesben.

Petőfi tájkölteményei a népköltészet áthasonításai. Szerzőjük ősi, tősgyökeres magyar nyelvet keresett, s közben új stílust alkotott. Tájköltészete a nyelvtisztító erőfeszítés terméke.

Költészete a forradalom és a szabadságharc idején

A pesti forradalom Petőfi jövendölését látszott megvalósítani, s ő az események tevőleges részese kívánt lenni. Nemcsak a Nemzeti dal vált politikaformáló tényezővé, hanem a Dicsőséges nagyurak... (1848. március?) is.

Az utolsó ötnegyed év költői termése döntően alkalmi líra, méghozzá a politika perifériájára szorult ember vagdalkozása a megalkuvónak vélt nemzetgyűlés, a goromba tábornokok és a nemzetáruló koronás fő ellen. (Miért zárjátok el az útamat?, 1848. július).

Petőfi ujjongva köszönti a pákozdi győzelmet (A vén zászlótartó, 1848. október) és az újabb forradalmi hullámot (Akasszátok föl a királyokat!, 1848. december), az erdélyi hadsereget és zseniális vezérét, Bem apót (Négy nap dörgött az ágyú..., 1849. április, Az erdélyi hadsereg, 1849. március), aki mellett szolgál maga is.

Nagy elbeszélő költeményéből, Az apostolból is kitűnik, hogy Petőfi a választási kudarc után sem veszítette el hitét a néptömegben.

A szüntelen politikai küzdelemben belefáradt ember hangja szólal meg (Miért kisérsz..., 1848. május). A Pacsírtaszót hallok megint... című versben (1849. március) pedig a háborús öldöklés közepette a lehetséges idill jelenik meg egy pillanatra.

Utolsó fennmaradt, Szörnyű idő... kezdetű költeménye (1849. július) a végső pusztulás megrendítő látomását jeleníti meg.

vissza az elejére

Fő témái / alkotói korszakai:

- Népies költemények: pl: Befordúltam a konyhára… (1843), A virágnak megtiltani nem lehet… (1843), A borozó (1842), Ez a világ amilyen nagy… (1844), Anyám tyúkja (1848)
- Családi költemények: pl: Egy estém otthon (1844), Füstbement terv (1844), István öcsémhez (1844)
- Elbeszélő költemények: A helység kalapácsa (1844), János vitéz (1845), Bolond Istók (1847), Az apostol (1848)
- Útirajzok: Úti levél, Életképek (1844)
- Új utak keresése (válságkorszak): Felhők ciklus (1846)
- Tájköltemények: pl: Az alföld (1844), A Tisza (1847), A puszta, télen (1848), A Kiskunság (1848)
- Szerelmi költemények: pl: Fa leszek, ha… (1845), Reszket a bokor, mert… (1846), Szeptember végén (1847), Beszél a fákkal a bús őszi szél… (1847), Minek nevezzelek? (1848)
- Forradalmi látomásköltészet: pl: A XIX. század költői (1847), Egy gondolat bánt engemet… (1846), Nemzeti dal (1848), Föltámadott a tenger… (1848)
- A szabadságharc versei: Csatadal (1848), A vén zászlótartó (1848), Európa csendes, újra csendes… (1849)
- Ars poetica: A természet vadvirága (1844), Dalaim (1846), A XIX. század költői (1847)
- Levelezés Arany Jánossal

Értelmezések

Népies költemények

A borozó (1842)Petőfi első nyomtatásban megjelent verse. A bordal műfaja a rokokón keresztül került be a romantikus költészetbe. A bordal látszólagos könnyedsége, hetyke és kihívó hangja mögött az élet megpróbáltatásaitól és az elmúlástól való félelem áll, s ezt legyőzni segít a bor okozta mámor.

Befordúltam a konyhára... (1843)A leghíresebb magyar helyzetdal. A banális alaphelyzetet humorossá színezi a szándékoltan körülményes, késleltető előadásmód, az önmagát ismételten helyesbítő („rágyujtottam”   „azaz rágyujtottam volna”   „nem is mentem én a végett”) elbeszélő átlátszó tettetése. Mihelyt kiderül a bonyodalom tulajdonképpeni oka, már véget is ér a költemény lezárja az alaphelyzetet „megvilágító” ellentét: „Égő pipám kialudott, / Alvó szívem meggyúladott.”

A szerelem, a szerelem... (1843) valójában a szerelmi költészet legősibb formájához nyúl vissza, a  gyűlölök és szeretek kínjait fogalmazza meg a naiv tudat szintjén, lebontva mindennapi szituációkra.

A virágnak megtiltani nem lehet... (1843) a szerelmi érzés bizonytalanságát, illetve a bizonyosság utáni vágyat alapvető természeti metaforikával, természetes hangnemben és tudatimitációval fogalmazza meg.

Megy a juhász szamáron... (1844) Lélektani állapotrajzként hat. A történet „in medias res” kezdődik: a juhászlegény már tud kedvese haláláról, mi csak később értesülünk róla. Csupán egy meglehetősen igénytelen, fokozásos ellentét jelzi a baljós hátteret. Az igeidők ismételt váltása mozgalmassá teszi az előadást; gyors fordulatok egymásutánjában villan fel előbb a hírvétel előtti idillszerű állapot, majd a babájának haldoklásáról szóló hír és a juhász kétségbeesett hajszája hazafelé, azután a bajt mintegy tetéző késedelme és a poénnak is beillő tragikomikus gesztus a vers végén a tehetetlen keserűség érthető és ugyanakkor értelmetlen lecsapódása. Maga Petőfi néprománcnak nevezte verse műfaját, de zsánerképnek is felfogható, illetve olyan népdalnak, amely életképre épül. A népköltészet személytelen személyességével vonja be a hallgatót (az olvasót) a juhászlegény tökéletes kiszolgáltatottságának átélésébe, a lehető legköznapibb tragédia elviselésének gyötrelmébe.

Temetésre szól az ének... (1844) A nyitó képből akár életkép is kikerekedhetne, de Petőfi rövidre zárja: a külső esemény csupán alkalom, illetve vonatkozási pont a belső lélekállapot jellemzésére. Egyetlen, a szituációból kibontott ellentét uralja a kétszakaszos verset: a megnyilatkozó magányát teszi hangsúlyossá a halottat gyászoló sokaság. A versre jellemző: tömörség, egyszerűség, kerekség s gyöngéd hangulat. A Temetésre szól az ének... sok tekintetben elüt a népdalok átlagától. Az ismétlések és ellentétek játéka révén – (kanonizált értékrend és az egyéni érzésvilág összeütköztetésére, ellentétére épül: boldogság - boldogtalanság, öröm - sírás, élet - halál) - az a benyomás támad az olvasóban, hogy a vers mintegy szeme előtt formálódik meg, a meghatározó gondolatot fokozatosan, kialakulásának folyamatában állítja elő. A megjelenített helyzet és lélekállapot nemcsak általános érvényű, hanem egyszersmind jelen idejű és folyamatszerű is. Elevenségét és frissességét ez magyarázza.

Családi költemények

Egy estém otthon (1844) lírai életkép, a lírai természetesség és közvetlenség egyik csúcspontja Petőfi költészetében. A költő megjeleníti a versben a kötetlen, könnyed családi társalgás természetességét. A műben szereplő csipkelődő, ironikus dialógus és elbeszélés pedig felvillantja apa és fia ellentmondásos kapcsolatát, a szeretet mellett egymás kölcsönös meg nem értését. Az apa igyekszik viccelődni fia foglalkozásán, de szemében e mesterség “...nagy szálka még...”. Petőfi pedig igyekszik mosolyogni apja megjegyzésein, de fáj neki a “jó öreg” műveletlensége, hogy igazából azt sem tudja, mi a különbség színész és a bohóc között. A vers utolsó három versszaka az apa és az anya viselkedésének különbségére világít rá. Az anya nem bírálja, hanem kedvesen kérdezősködik, s ez Petőfinek oly jól esik, ebből érzi igazán az anyai gondoskodást és szeretetet. E versben tehát szemben áll a művelt költő és a falusi mészáros, valamint a "jó öreg” és a “legszeretőbb anya”.

Szülőimhez (1844) című versben már nem oly éles ez az ellentét, de azért igen jellemző motívumok jelennek meg benne a szülők igényszintjét illetően. Petőfi leírja, ha gazdag lenne - egyebek között - megoldaná, hogy apjának borospincéje legyen, anyja pedig kocsival járhasson misére. Ebben a műben megjelenik még a költő testvére iránt érzett szeretete is, hiszen István öccsét is meg akarja örvendeztetni azzal, amire vágyik: jó paripákkal.

István öcsémhez (1844) című költői levélben megfogalmazódik Petőfi szeretete és bizalma testvére iránt, hiszen gondjaira bízza benne a megfáradt szülőket.

Tájköltemények

Az alföld (1844) – szabadság, otthonosság jelképe. A szövegben egyértelmű utalás van arra, hogy képzeletben idézi meg a szeretett tájat, „gondolatban”, a „felhők közeléből” tekint végig a Dunától a Tiszáig terjedő rónaságon. Jóllehet itt nem merül fel a hazai tájnak és a „nagy városi élet örökös zajá”-nak olyasfajta szembeállítása, mint a jóval későbbi Kiskunság című versében, de a távolság is szerepet játszhatott abban, hogy a megjelenő táj idillszerű ábrázolást kap. Bár voltak irodalmi előzményei az Alföld rokonszenvező beállításának, Petőfinél válik jelképpé, nemcsak szép magyar tájjá, hanem az ismerős, a betekinthető természeti környezetté: az élet otthonává, s mert semmi sem korlátozza a tekintetet, egyszersmind a szabadság jelképévé is (metafora használattal: börtön, sas, végtelen). A kötődést, a szubjektív viszonyt a legalapvetőbb toposzokkal érzékelteti (bölcső, szemfödél, sír). Az ábrázolási módszer a tájleíró versekben a lírai realizmus. Az alföld esetében a vizsgálódás és bemutatás módszere, a felülemelkedés utáni egyre szűkülő perspektíva, melynek révén a mikro jelenségekig jut el. Maga Petőfi is kiemelt jelentőséget tulajdonított költeményének. Jókai Mór pedig első regénye, a Hétköznapok (1846) mottójául választotta az utolsó versszak első sorát.

A Téli világ (1845) az elsődleges jelentés szintjén miniatűr zsáner- illetve életképek sorozata. A kinnrekedt, az otthonukból kitaszított emberek sorsát idézi, felvillantva, a vágy szintjén megfogalmazva ezzel ellentétben az otthon melegét és menedékét. A másodlagos jelentés szintjén ember és világ ellentétének tárgyiasítása történik, az ellenséges külvilágnak kiszolgáltatott emberek, a tél, az én-világ kapcsolat hidegségét jelképezik. Már a felütés is ezt jelzi, a megbomlott harmóniát. Az ellentétet csak az emberek közötti kapcsolat oldhatná fel.

A Tisza (1847)  - radikalizmus, forradalom jelképe. A versben benne van a költészet két nagy lehetősége: a csend és a hangerő, a két szélsőség, ami felé lejt vagy emelkedik minden költészet. Benne van a csendes Tisza szelídsége, s a vad, őrjöngő, tomboló Tisza. A Tisza éppen tombolásában boldog; a düh-boldogság, a harag-ujjongás páratlan lélektani képe mutatkozik meg. Az utolsó két versszakban a világot rázó szembeszegülés szólal meg, ahogy máshol a szélvész, vihar, tűz és vér minduntalan visszatérő képeiben. Nem elég azonban az ellenszegülő temperamentum, nem elég a fiatalság lángoló nyugtalansága, kell ide még valami, a korszak: 1848 európai forradalomsorozata. Jelen van itt mély, ösztöni alapja mindannak, amit Petőfiről, a forradalmárról tudunk.

A puszta, télen (1848)– királyellenesség hordozója. A versben a lírai realizmus és a lírai közvetlenség kivételesen szerencsés találkozása van jelen.  A puszta télen c. nagy leíró versében a tréfás-mesélgető hangvétel forrása a beszédhelyzet: mintha a védett szoba melegében szólna a beszélő az ellenséges, hideg télről. A téli világot negatív jellemzéssel jeleníti meg: a nyár képei sorakoznak tagadó alakban. A második versszak a tájfestés egyik sajátos lehetőségét mutatja, az ún. negatív tájábrázolást; egyszerre mutatva be az elveszett szépséget, gazdagságot és a jelen kopárságát. A tél a teljes hiány világa. Az emberi tevékenység is lelassul. A nézőpontot állandóan változtatva vezeti végig az olvasót a mozdulatban, a lefokozott mozgás által  a dermedtséget tükrözve a téli tájon. Ember és környezet tökéletesen összehangolt ritmusának kivételes erejű költői ábrázolása a béres ráérős részletezéssel bemutatott pipára gyújtása (5. versszak). A statikus nyugalom képeit váltja az elszabadult természeti erők kavargása, tombolása (7. szakasz). Mindvégig egységben tudja tartani a hangnemet és metaforikát, az utolsó két versszakban erőltetettség nélkül jelenik meg a betyár alakjában a természeti-társadalmi kivetettség, majd a lebukó Nap képében a királyellenesség (8. szakasz).
A tél a körforgásszerű lét legmélyebb pontjának mutatkozik. Csak a zárlat politikai mellékjelentése utal arra, hogy a körforgás a természeti létezés szintjén érvényes, a társadalmi létezés célelvű, előrehaladó folyamat. S éppen a politikai mellékjelentés győzhet meg arról, hogy a tél fontos jelkép Petőfi költői világában: benne összegeződik mindaz a démonikus erő, ami a bensőséges, derűs emberi életet veszélyezteti.

Kiskunság (1848) Egy forró nyárközépi napon, kora délelőtt a puszta egy meghatározott pontjáról indul el a szemlélet a város felé, s mire a szélmalmok alá ér, már beesteledik. Ez a vidék, a Kiskunság nem csak szülőföldje miatt értékes a költőnek. A vers megírása idején (1848. máj-jún.) politikai reményei is ide kapcsolták, hiszen Szabadszálláson kívánt fellépni a képviselőválasztáskor. Ekkor még nem sejthette a rövid idő múlva bekövetkező kurdarcot. Várakozó bizakodás, optimista derű lengi át az egész költeményt.

Elbeszélő költemények

A helység kalapácsa (1844) komikus eposz. A magyar romantika kedvenc műfaját, az eposzt parodizálja. A helység kalapácsa nemcsak a klasszicista eszményt, a túlzásba vitt pátoszt, a fennkölt hangnemet és a jellegzetes eposzi kellékeket teszi nevetségessé (a vígeposz műfaji kellékei éppúgy adottak, mint a hősi eposzé), hanem a költészetnek romantikus, ünnepélyes, „vasárnapi” értelmezését is. Céltábla lehetett a korabeli novellák életidegensége, a vasárnapi parasztok mesterkélt idillje is. A komikum forrása, hogy egy fenséges tárgyhoz illő eposzi apparátust rendel a kicsinyes tárgyhoz. Kedvelt fogása a megfordítás; pl. az első énekben a színhely: templom, eposzhoz méltó, tehát középület, hogy azután a második énekben az újabb színhely (a kocsma) mint középület eposzhoz méltónak nyilváníttassék.

János vitéz (1844) A János vitéz társadalmi, szociológiai szempontból a juhászbojtárból tündérkirállyá váló hős alakjával a nép felemelkedéséről, annak lehetőségeiről, vágyairól szól. A személyiség szempontjából a romantika alapkérdéseit veti föl, a személyiség kiteljesedésének lehetőségeit, a boldogság elérésének módjait veszi sorra. A romantikus eszményt próbálja egyensúlyba hozni a népiesség eszközeivel. Kukorica Jancsi már sokban emlékeztet a romantikus hősre, aki környezetéhez képest magasabb rendű, azzal állandó feszültségben él, s abból kifelé, valamely jobb környezet létrehozására törekszik. Nagy kérdés, hogy milyen mélységet kaphat e magatartás megjelenítése a csodás fikció többszörös áttételén keresztül, s hogy a közvetlen meseszerűség a líra és epika határán mozgó, de a lírához közelítő Petőfi számára mennyire jelenthetett megoldást. A mese alapvető konvenciói közé tartozik ugyanis, hogy a hős értékei egyértelműek, jellemvonásai állandóak, így a konfliktus mindenkor az átmenetinek és leküzdhetőnek bizonyuló külső körülmények, vészhelyzetek hatására következik be.

Ugyanakkor a mesének csak előnyére válik a magasabbra törő költői ambíció. A műnek előkészítő szerepe van Arany János Toldiját illetően. A János vitézben egyrészt nagy szerep jut a mese világától idegen, valószerű életképnek (a Jancsi falujában játszódó jelenetekben) és a komikusan képtelen kalandoknak (a huszárok fantasztikus útját és a francia udvart elbeszélő részekben), másrészt a jellegzetes mesealakok a megszokottnál összetettebb szerepet kapnak (az óriások egyszerre töltik be az ellenség, a segítő-adományozó s végül az útbaigazító funkcióját).

A mű a bűn és bűnhődés motívumával indul. A bűn feloldása, a jóvátétel a zsiványok tanyájának felgyújtása, ahol a lángok a lelki megtisztulást is jelképezik. Jancsi előtt a boldogságkeresés különböző lehetőségei nyílnak meg: a pénz, gazdagság (zsiványok tanyája), szerelem (a felkínálkozó szerelem - francia királykisasszony), a hatalom (a francia király felajánlja fele királyságát). A kiteljesedés csak a becsület és kitartás révén érhető el, s a boldogságot a kölcsönös szerelem jelképezi, illetve adhatja meg.

Tehát János vitéznek  nemcsak erejét, bátorságát és eszességét igénylő próbatételeket kell kiállnia, hanem a népmesékben igen ritka erkölcsieket is. Tündérország idillje is a köznapi világ kilátástalanságára irányítja a figyelmet, nem beszélve arról, hogy János öngyilkosként indul neki a tónak, végül azonban teljes boldogsággal ér véget a mese.

A műfaj elbeszélő költemény, korabeli elnevezéssel költői beszély, mely az epika próbatételes változatához kapcsolódik. Funkcióját tekintve népi eposz. Verselése felező tizenkettes, mely ettől kezdve válik meghatározóvá az addig uralkodó hexameter helyett.

Az apostol (1848) Az apostol Petőfi politikai, társadalmi, szociális nézeteinek összefoglalója. A főszereplő alakjában az eszményi forradalmárt és a forradalmársorsot rajzolja meg. Szilvesztert, mivel típust akart ábrázolni, önarcképi, irodalmi, történeti vonásokkal, rájátszásokkal rajzolta meg. Önarcképi elem a névadás (Szilveszter – XII. 31.), a szerelem alakulása, az író-szerep, a néphez fűződő viszony és megcsalattatás.

Szilveszter története: példázat. Az elbeszélőt nem annyira az események, mint inkább hőse viselkedésének eszmei és érzelmi rugói érdeklik. Rendkívül nagy szerepet kap a meditáció. Szilveszter belső monológjai a költemény nyelvileg legszebben megformált részei (szőlőszem példázat). Az elbeszélő elfogultan figyeli hősét, teljesen azonosul vele, kudarcait kizárólag a körülményekből és a helyzetéből származtatja.

Háttér: Petőfi júniusban tagja a radikális Egyenlőség Társaságnak, majd megbukik a szabadszállási követválasztáson. Politikai befolyása és szerepe csökken, sőt a perifériára szorul. Szeptemberben Jellasics támadása.

Műfaj: elbeszélő költemény, gazdag hangvétellel. Az epikum a meghatározó a gyermek- és ifjúkor rajzában, a líraiság jellemzi a szerelemábrázolást és a tájfestést, a drámaiság uralkodik az események egyes fordulataiban, a gondolatiságban.

Verselés: szabad versbe átjátszó jambikus lejtésű sorok.

Szerkezet: in medias res kezdés.

1–4. ének: esti jelenet a család körében

5–14. ének: visszaemlékezés, az életút rajza

15–19. ének: a jelen.

20. ének: a konklúzió, a jövő látomása.

Az érett, ereje teljében levő Szilveszter bemutatásával kezdődik, majd a múlt felidézése, a hős gyermek- és ifjúkorának, „nevelődés történetének” életképszerű elbeszélése következik. Az érett Szilveszter gondolkodásmódjának bemutatása után nyilvánvalóan magyarázó értelmű. A költemény cselekménye összecsapások sorozata, a hős és a világ állandósága miatt ezek egyetlen alaphelyzet variációiként hatnak. Szilveszter szentimentális ember, akinek minden törekvése arra irányul, hogy elfogadtassa magát egy idegennek és ellenségesnek tudott világgal, mégpedig úgy, hogy ez a világ igazodjék hozzá. A szentimentális hős szükségképpen magányos. Magánya legalább annyira vállalt, mint amennyire kényszerű. Nem akarja, hogy besoroltassék a társadalomba, mert az óhatatlanul eltorzítaná személyiségét. „Annyit érsz, amennyi vagy”: ez a szentimentális hős mércéje, amit szembeállít a társadalom megtévesztő, látszatokon alapuló értékrendjével.

Az apostol legfontosabb eszmei problémái:

1.) Az ember és polgár viszonya:

A probléma végigkíséri az egész XIX. századi bölcselet-, művelődés-és irodalomtörténetet, s szembenéz vele Petőfi is. Az ember, az individuum, a magánlény felelősségi köre önmagára és szűkebb környezetére, családjára terjed ki. A polgár a közösségi ember, akinek feladata a világegész boldogítása. Szilveszter a polgár elsődlegességét vallja. Felfogásában csak az emberiség egészének boldogulása hozhatja el az egyes ember boldogságát is. Csak ezzel az értékrenddel magyarázhatjuk, hogy miért hagyja Szilveszter gyermekét éhen halni, mely az értékrend megértésén túl látszólag érthetetlen. Szilveszter a börtönben életének mélypontján megátkozza magában a polgárt, az elveszett magánéleti boldogságot siratja, hogy aztán utolsó tettében, a király elleni merényletben újra a polgárt láthassuk. Az eszményi állapot természetesen ember és polgár harmóniája. Ez adatik meg Szilveszternek rövid időre jegyzőségének időszakára, amikor megismerkedik szerelmével és fölvilágosítja a falu lakóit.

2.) A világ boldogításának lehetőségei:

        Petőfi két utat vázol fel a szabadság által megvalósítható boldogság eléréséhez:

Az evolúció, a lassú, szerves fejlődés, az évszázados, évezredes munkálkodás vezethet el a boldogsághoz, melynek vezetői a kiválasztottak.

A revolúció, a fejlődés robbanásszerű felgyorsítása. Ez mutatkozik meg a király elleni merényletben.

         Petőfi a két felfogást nem tartja egymást kizárónak, hanem inkább egymást erősítőnek, s a hangyaszorgalmú munkát éppúgy értékesnek tartja, mint ahogy helyesli Szilveszter végső tettét.

3.) Egyén és közösség viszonya:

A nagy francia forradalom hatására került előtérbe egyén és tömeg viszonya. A nagy egyén, a népboldogító vezér, a világfordító eszmék elbuknak a tömeg befolyásolhatóságán, manipulálhatóságán. Szilveszter a maga környezetében jegyzőként ezt a problémát éli át, a tömeg pálfordulását, azt, hogy nem ismeri föl saját érdekeit. Mindezért azonban Petőfi nem a népet okolja, hanem a királyt és az egy házat, akik tudatosan tudatlanságban hagyják a tömeget, gyermekségre kárhoztatják. Szilvesztert a kudarc nem keseríti el, sőt újabb munkálkodásra serkenti.

4.) Az isten-probléma:

Szilveszter isteni kiválasztottságát a tragikus események hatására fokozatosan az isten iránti kétség veszi át. Petőfi élménye a gondviselésszerű istenfelfogás kétségessé válása. A feleség és a gyermek halála kérdésessé teszi Szilveszter számára isten jelenlétét a világban, s a börtönben az istenátokig jut el. Sőt az istent a királlyal azonosítja.

Útirajzok

Úti jegyzetek (1845), Úti levelek Kerényi Frigyeshez (1847) kiemelkedő, elismert darabjai a magyar prózaművészetnek. A két mű sok tekintetben hasonló: mindkettő felvidéki utazáshoz kapcsolódik, mindkettő fokozottan személyes jellegű írás, mindkettőt a sajtó számára, a megjelenés szándékával írta Petőfi, s mindkettő nem sokkal az utazások után, a jelen idejűség benyomását keltve meg is jelent.

Ars poetica

A természet vadvirága (1844) az első költői korszak összefoglaló ars poeticája. Petőfi minden költői korszakában fontosnak tartotta megfogalmazni művészi hitvallását. Minden igazi ars poetica az elutasítás és vállalás kettősségével jön létre. A strófák felépítése is ezt tükrözi. Az első hat sor meghatározó eleme a tagadás és elutasítás, a refrén pedig a vállalás hordozója. Az elhatárolódás sokirányú: a biedermeier érzelmesség, a klasszicizmus merevsége, az iskolai versgyakorlatok hagyománya is idegen tőle. A refrénben említett virág metafora a romantika kedvelt képe, a novum, az újdonság jelképe. Petőfi mindezt hangsúlyosabbá teszi a „vad” jelzővel, kiemelve költészetének természetességét. Ugyanezt hangsúlyozza provokatív módon a felütés is. A vers 1844 decemberében jelent meg a Pesti Divatlapban, a következő megjegyzés kíséretében: „Dardanus-féle kritikusaimhoz”. Az Életképek egyik korábbi számában ugyanis ezen az álnéven jelent meg éles támadás Petőfi (és követői) „durva, parlagi” nyelve, „botrányos” kifejezései ellen, őt magát pedig a cikk „verébfi”-nek titulálja. A természet vadvirága hasonló hangnemben válaszol a támadásra, s intonációja indulatosságával megerősíteni látszik a kritika megállapításait. Lényegében ugyanazt az álláspontot foglalja el, mint A helység kalapácsa: az életszerű, természetes, „korláttalan” költészet eszményét állítja szembe az élettelen, mesterkélt, „kényes” irodalmisággal.

Dalaim (1846) az első költői korszakra vonatkozik. Ez is ars poetica, jóllehet „seregszemlének” tűnik fel inkább. Petőfi seregszemlét tart költészete felett, szemrevételezve a különböző tematikájú költeményeket. Valamennyi típust az ihlet- és élményesztétikából vezeti le, elutasítva magától a követésen, imitáción alapuló lírát. Lényeges különbség A természet vadvirágához képest, hogy már elismeri a teremtő képzelet jelentőségét. Az első versszakban jellemzett daltípus a romantikus költészeteszményt valósítja meg: „Az elsötétedett / Nap mellett elsuhan, (...) / És az én képzetem / Még ekkor sem pihen, / Hanem a legfelső / Csillagzaton terem, / S ott, hol már megszünik / Az isten világa, / Új világot alkot / Mindenhatósága   ”. E költői program nem új a magyar irodalomban sem, elsőként Csokonai kései ódája, A Magánossághoz fogalmazta meg s Vörösmarty emelte költészete alapelvévé. Petőfi már az ő eredményeikhez kapcsolódott. A vers végén feltűnik nép szabadságvágya. A rabláncot nem  rágja le a rozsda, azt le kell tépni: itt rejtetten érezhető a forradalmi vágy.

A XIX. század költői (1847)  A költő váteszszerepet vállal; népének költő-apostola. Témája: mit jelent a XIX. sz-ban költőnek lenni. Ne írjon verset az, aki saját lelki jelenségein nem tud felülemelkedni - a népnek most nem ilyen költőkre van szüksége. A költő Isten küldötte. Elutasítja a hivatalos irodalom képviselőjének megalkuvó magatartását és az egyéni érdekek hangoztatását; elítéli a csak önmagukról író én-költőket. Cél: a valóság megszépítése helyett a tömegek nevében leleplezi a kizsákmányolást, a nyomort. Forradalom célja: kizsákmányolás megszüntetése és jogi egyenlőség megteremtése. A befejező képben megjelenik a gondolat, hogy a harc áldozatokat is követel. Az „igéret földjé”-nek jellemzőit Petőfi egyetlen egyszer adta meg: A XIX. század költői ötödik versszakában: „Ha majd a bőség kosarából / Mindenki egyaránt vehet, / Ha majd a jognak asztalánál / Mind egyaránt foglal helyet, / Ha majd a szellem napvilága / Ragyog minden ház ablakán...”. Itt az elérendő célok között a korabeli magyar állapotokhoz képest páratlanul radikális gondolatot találunk, az egyenlő elosztás követelményét. Mindez jól érzékelteti, hogy szándékai szerint milyen messzire ment volna el forradalmi elképzeléseiben. Ám amennyire radikális, annyira utópikus is e célkitűzés. A „jók és gonoszak” ellentéte nem hagy kétséget afelől, hogy a hallgatóság (az olvasó) kikkel azonosulhat. A XIX. század költői több szempontból eltér a legjellemzőbb jövendölés-versektől. Itt kizárólag az érvelés játszik szerepet, s ennek egyhangúságát csak a megnyilatkozó én cselekvő részvétele, szenvedélyes felszólításai ellensúlyozzák.  A látnok nem ismerhet bizonytalanságot, kételyt. A vers logikai-mondattani felépítése klasszicista módon retorizált. A romantikusan végletes képek   A XIX. század költői esetében a költői feladat értelmezése és a klasszicista kidolgozottság kevert hangnemet eredményez, s ez is mutatja, hogy stílustörténeti szempontból átmeneti verstípusról van szó, amely a romantikára következő kor egyik lehetséges lírai teljesítménye.

Az apostol (1848) lsd: elbeszélő költemények

Új utak keresése (válságkorszak)

Felhők (1845-1846) Petőfi életének és életművének legmélyebb válsága ez az időszak, melynek hátterében az erősödő kritikai támadások, fokozódó elszigeteltség-érzet állnak.  A ciklus hatvanhat, többnyire rövid, négy-nyolcsoros versből áll. Hangulati, világképi előzményei Heine profanizáló lázadása és Byron világfájdalma, de azok epikus, illetve poénra élezett előadásmódjával szemben metaforikus, illetve a csattanót átértelmező eljárással él. Alaphangulata egységes, az általános értékvesztésből következő világfájdalom és világuntság hatja át a darabokat. A hangnem elégikus, a műfaj epigramma.  Éppúgy, mint a két korábbi szerelmi versfüzért, ezt is egyetlen alapvető lélekállapot teszi hangulatában és szemléletében egységessé. Mivel itt az egyes versek a töredékesség, vázlatosság benyomását keltik, még nagyobb az egymásra utaló szerepük. Az emberi lét statikus értelmezése jellemzi a Felhőket is, néhány ponton azonban sikerül meghaladnia a korábbi alkotások művészi világképét. A korábbi csalódások didaktikus és szenvelgő előadása után itt szokatlanul érzékletes erővel fejeződik ki a válságba került lélek meghasonlottsága és tanácstalansága. A képi megfelelések és az asszociatív kapcsolatok egyaránt a hasonlított fogalmak (bánat, öröm, barátság, emlékezet stb.) értékcsökkenését fejezik ki. A ciklus a költészet megújítására tett kísérlet és útkeresés is. Petőfi a népdalt, mint esztétikai forrást kimerítette (gondolati és formai harmónia, nyelvi egyszerűsödés és egyszerűsítés), s most előtérbe kerül a metaforikusság, azaz a szavak jelentésének feldúsítása, a harmonikus forma megbontása. Ezt példázzák a váltakozó hosszúságú sorok, a szabálytalan rímszerkezetek, a váltakozó sormetszetek. A verselésben az ütemhangsúlyos helyett a jambikus lejtés kerül előtérbe.

Szerelmi költemények

Fa leszek, ha...(1845) Népies műdal.  A Bertához írott verseket a népköltészetből átvett metaforák, a népdalok friss és üde hangvétele jellemzi. A vers metaforái (pl. fa, virág, harmat, csillag, napsugár, mennyország, pokol), amelyek a megszólított nőre vonatkoznak, a romantikus költői lélek kifejezői. A szöveg poétikai és szerkezetbeli megformálásából a népköltészetnél tudatosabb alkotásmódra következtethetünk.

Reszket a bokor, mert... (1846) szerelmi dalköltészetének egyik csúcsa; összhangot alkot benne remény és kétség, illetve a kétség a remény jegyében fogalmazódik meg, magas fokú lírai közvetlenséggel. Még Júliával kötött házasságuk előtt írta. Ekkor még tele van bizonytalansággal, mert nem biztos Júlia érzelmeiben. Ennek a versnek a hangulata mégsem szomorú, inkább nyugodt. Petőfi a népies költészet, a népdal metaforikájával dolgozik, fölhasználja annak stiláris, retorikai elemeit (gondolatritmus, párhuzam, anaforikus szerkezet).

Egy gondolat bánt engemet... (1846) Petőfi legnépszerűbb jövendölés-verse, amelynek hitelét a költő személyes sorsa, mártírhalála látszott megpecsételni. A zaklatott lélekállapotot lendületesen visszaadó rapszódia rendkívül feszes logikai ívre épül: a prózai halál elhárítása a fenséges halál áhítása, ennek pontosítása: elesni a szabadságküzdelem végső ütközetében, a cél nagysága minősíti az áldozatot is. A megnyilatkozó választja halálát, a szabadságért elszenvedett áldozatot.

Beszél a fákkal a bús őszi szél (1847) szervező ellentéte a magánélet nyugodtsága, boldogsága és a világtörténelmi látomás mozgalmas, ellentmondásos vérpanorámája. A látomást kiváltó élmény a könyv, a szabadságháborúk története. Az apokaliptikus látomás a szabadság kivívásáért folyik, bár Petőfi nem járja körül a fogalmat, a kontextusból következően nem elsősorban a politikai, hanem a társadalmi szabadságról van szó, mely egyúttal a szabadság paradoxonjaként a társadalmi egyenlőséget hozza el.

Szeptember végén (1847) a magyar líra reprezentatív elégiája. Petőfi a természet változását az emberi élet mulandóságával kapcsolja össze, és hozzáteszi az emberi érzések időlegességének problémáját is. A szerelem örök kérdését teszi fel (Szeretsz-e?), a bizonyosságra vágyik a bizonytalan emberi kapcsolatokban. Ifjú házasként, a földerengő ősz melankóliájában a szerelem legkonvencionálisabb kétségeit szólaltatja meg: „Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre / Könnyezve borítasz-e szemfödelet? / S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme, / Hogy elhagyod érte az én nevemet?”. A szerelem és halál játékát a normális élet fölvirágozatlan napi tényeként, fogalmaival éli át, válik megrendítővé. A szokásos élet gesztusaival emeli a jelképiség magasságába, az örök emberi dolgok magasába. Mert voltaképp nem is csak a szerelemről van itt már szó, hanem minden emberi dolgok múlandóságáról. Petőfi szerelmi költészetének újszerűsége éppen ebben rejlik: az itt a szerelem, ami a mindennapi életben is, jelentős összetevője, de csupán része az életnek. A fölfokozott dallam az eliramló, elmúló életet is érzékelteti.

Minek nevezzelek? (1848) a szerelmi költészet egyik archetípusát képviseli, melynek egyik legszebb darabja a világirodalomban Shakespeare 75. szonettje. A szerelmi érzés kimondhatatlanságát próbálja artikulálni a költő, ezért a feltételes alárendelői szerkezet, mely logikai szinten hasonlítást foglal magába.

Forradalmi látomásköltészet

Levél Várady Antalhoz (1846) -  a fordulat verse. Itt jelenik meg először a forradalmi látomásköltészet alapgondolata. Az episztola, bár tematikailag a legkötetlenebb műfaj, mindig egy központi gondolat köré szerveződik. A közvetlen baráti hangnem, a látszólag csapongó gondolatok rendkívül következetesen és logikusan vezetnek el a műszervező bölcseleti elvhez, a boldogság kérdéséhez. A személyes boldogságkeresés és hasznosság problémája után az emberiség boldogulásának látomásáig jutunk el. A zárlat víziója a vízözön analógiájára a vérözön által megtisztult világ képét tárja elénk, melyben megvalósulhat a legfőbb érték, a boldogság. Petőfi nem írja körül ennek tartalmát, az egyetlen értelmező mozzanat az isteni parancs, mely szerint hasonlatossá kell válnunk a teremtőhöz, s ez fogja a végső állapotot hordozni. A szabadság kérdése alárendelődik a boldogságnak. Petőfi elhelyezi versét az életműben is, a Felhők-ciklus után a kiábrándultság verseit követően nyit új szakaszt ezzel a művével.

Egy gondolat bánt engemet... (1846) lsd: szerelmi költészet

A XIX. század költői (1847)  lsd: Ars poetica

Nemzeti dal (1848) 1848. március 13-án írta, eredetileg arra a népgyűlésre, melyet a pesti ifjúság 19-én akart megtartani. Az események azonban felgyorsultak, a bécsi forradalom hírére 14-én Petőfiék cselekvésre szánták el magukat. Másnap reggel a Pilvax kávéházban olvasta fel, s ezzel a Nemzeti dal elindult hódító útjára. A versszakok törzse és refrénje úgy áll egymással szemben, mint a személyes felkiáltás és a közösség visszhangja: százezrek egyetértése a felhívó szózattal. (Tudatos szándéka a költőnek, így is szavalta-szavaltatta a forradalmi napokban.) Ahogy korábban Az itélet című versben, itt is személycsere történik: a többes szám második személyt többes szám első személy váltja fel. A felszólítás hatásosságát cél és érvelés nagyfokú egyszerűsítése révén éri el. A Himnusz és a Szózat történeti példáit nem töri meg, múlt és jelen elementáris erejű szembeállításával (a rabság és szabadság ellentétével) mozgósít a jövőre. S „nemzeti” a dal, hiszen egy új életre, öntudatra ébredt közösség első önkifejezése, önmegnyilvánulása: a politikailag csak most formálódó, nemzetté csak válni készülő nép nevében szól.

Az apostol (1848) lsd: elbeszélő költemények

A szabadságharc versei

Csatadal, és Csatában (1848) Mindkét dal célja a csatára hívás, a lelkesítés. Rövid, tömör fogalmazás jellemző. A költő sem marad ki a harcból, részt vesz benne, akár az életét is feláldozza. Érzékletesen festi le a harcteret hangulatfestő, hangutánzó szavakkal, kifejezésekkel. Végig sűrűn ismétlődik az Előre! parancs, amit a Csatában c. vers végén az Utánam!  vált fel, jelezve a költő jelenlétét, áldozatvállalását.

Európa csendes, ujra csendes...(1849) című költeményben a konkrét és reménytelen helyzet elemzéséből erkölcsi tőkét kovácsol Petőfi, mely megadja a bukás fennköltségét és magasztos voltát.

Pacsírtaszót hallok megint...(1849) A kései versekben fölerősödik a költő és a költészet szerepének újragondolása, s egyúttal a fájdalmasan rezignált hangvétel azért, mert a harc bármely dicső is, elnémítja a múzsát. A költő szerint a líra teremtőerő, az elmúlással is perlekedő hatalom. A háborús öldöklés közepette a lehetséges idill jelenik meg egy pillanatra. A pacsirta és hangja ebben a korban a költő és a költészet jelképe. A költőietlen jelenből a múltba és jövőbe álmodja magát, a költészetben és a szerelemben jelöli meg az élet legfőbb értékeit. A szerelem az egyetlen álom, amely megvalósult. A Júlia-versek idillje tér vissza ismét, de egy apokaliptikus világgal a háttérben. A verszárlat virág-metaforái a feléledt költői ihletre utalnak.

Szörnyű idő...(1849) Utolsó fennmaradt költeménye a végső pusztulás megrendítő látomását jeleníti meg. Egész pályáján külön vonulatot alkotott a forradadalmi látomásos és a hazai életet-gondokat leíró költészet. A  Szörnyű idő... egységbe hozza a kettőt: immár a nemzet élethalálharcát mutatja a világszabadsághoz hasonlóan egyetemes érvényű tétmérkőzésnek. A magyarságot sújtó végzet  felfoghatatlan; a maga abszurditásával természetivé fokozza le az emberi világrendet. Előrevetíti Vörösmarty apokaliptikus látomását, az Előszót, hiszen a megbomlott világot ép ésszel ábrázolni lehetetlen.

Levelezés Arany Jánossal

Petőfi Sándor és Arany János levelezése 1847-től 1849-ig (Petőfi haláláig) tartott. A levelek hangja elejétől végéig közvetlen, baráti hangú. Ez a magyar irodalom legszebb költői levelezése. Az első levelet a Toldi elolvasása ihlette. Petőfi elismeréssel köszöntötte Arany Jánost, a mű elolvasása kapcsán. Arany természetesen hírből ismerte Petőfit, s az, hogy az ifjú zseni a barátságát kínálta, talán a szürke hétköznapokból való kiemelkedés vágyát ébreszthette fel a szalontai jegyző szívében. Barátságuk kezdeményezője Petőfi volt, ő szabta meg később is érintkezésük fő vonalát, s kezdetben leveleik hangnemét is. Később aztán a heves ifjú költő alkalmazkodott a szelídebb, emberséges, ellenséget magának soha nem szerző Aranyhoz, s viszonyuk így egyre szorosabbá, s családiasabbá vált. A kisváros szürkeségében, irodalmilag, politikailag viszonylag elzárva élő jegyzőnek Petőfi barátsága jelenthette a kiemelkedés, céltudatos fejlődés mozgatórugóját.

vissza az elejére

Hatástörténet

Petőfi és kortársai

„Irodalmunkban a kritika s a közönség véleménye egymástól annyira különböző tán még egy írórul sem volt, mint rólam. A közönség nagy része határozottan mellettem, a kritikusok nagy része határozottan ellenem van.” Petőfi

Az irodalmi berkeken messze túl terjedő  népszerűsége szükségképpen hívta ki a versenytársak féltékenységét és irigységét. Az 1847-es összkiadás háromezres példányszáma verseskötet esetében elképzelhetetlenül magas szám volt akkoriban. Amikor Petőfi föllépett, a népies stíluseszmény még korántsem volt általánosan elfogadott. A viták középpontjában nemcsak irodalmi kérdések húzódtak. Petőfi többször is próbálkozott azzal, hogy különálló írói csoportot hozzon létre. A legnagyobb szabású ilyen kezdeményezése a Tízek Társaságának megalakítása volt 1846 márciusában. Az effajta zászlóbontás is akkoriban ugyancsak merőben új jelenség volt irodalmi életünkben; nem csoda, hogy csaknem általános rosszindulat fogadta.

A Petőfi-kultusz kezdetei

Petőfi 1848. március 15-i szereplése már nem csupán vagy nem elsősorban a költői munkásságának része. A márciusi ifjak vezéreként és a pesti forradalom egyik hőseként nemcsak az ország határain belül vált híressé. Petőfi eltűnését sokáig azzal magyarázták, hogy külföldre szökött. A század ötvenes-hatvanas éveitől Petőfi jelentette a magyarság számára a nagybetűs Költő fogalmát. Irodalmunkat is ellepte a Petőfi utánzók serege. A kialakuló kultusz pozitív következményekkel is járt. Petőfi még élt, amikor már szívesen fordították; ez most még nagyobb lendületet kapott. A szabadság költőjeként tisztelt Petőfi lett a magyar irodalom első számú képviselője a külföld előtt is.

 A Nyugat Petőfi-képe

A Nyugat-mozgalomnak éppúgy nem volt egységes Petőfi-képe, ahogy Arany-képe sem. Az egyik pólust Ady Endre véleménye képviselte, aki előbb A forradalmár Petőfi című versgyűjteményhez (1910) írt egy hányaveti előszót, majd (mintegy jóvátételként) szenvedélyes vallomást tett közzé a Renaissance nevű folyóiratban Petőfi nem alkuszik címmel (ugyancsak 1910), melyben a nagy költőelőd alakját részben a saját képére rajzolta meg: nagy, magányos léleknek, az egyetlen tisztán látónak széles e hazában.
Az ellenkező végletet Babits képviselte, aki Arany oltárán feláldozta Petőfit. Ugyancsak 1910-ben jelent meg a Nyugatban Petőfi és Arany című esszéje, ahol kifejti hírhedt tételét: „Petőfi nyárspolgár a zseni álarcában. Arany zseni a nyárspolgár álarcában.”

vissza az elejére